– Köszönjük – szólalt meg udvariasnak szánt hangon a vezető, és levette Aitana fejéről az EEG-t. – Azt kell, hogy mondjam, amíg nem kapjuk meg az eredményt a vérvétellel kapcsolatban, addig sajnos itt kell, hogy tartsunk.
– De azt mondták, ha megteszem, amit kérnek, elengednek! – kiáltotta kétségbeesetten a lány.
A vezető intett marknak, és Frognak, mire a férfiak nemes egyszerűséggel megragadták Aitanát, és visszacibálták a cellájába.
Hiába próbált szabadulni, a küzdelme kilátástalan volt.
Mikor rázárták az ajtót, ő pedig lefeküdt az ágyra, utat engedett a könnyeinek.
Ki tudja, hogy mikor jön meg az eredmény?, tette fel magában a kérdést.
És addig mit fognak vele csinálni? Remélte, hogy semmit.
Csak az a hülye Frog ne jöjjön be, gondolta, és már magzatpózba is kuporodott félelmében.
Ahogy így elmélkedett, érezte, hogy igencsak el kellene mennie oda, ahová a király is gyalog, és kíséret nélkül jár.
Biztos volt benne, ha dörömbölne az ajtón, hogy engedjék ki wécére, nem tennének eleget a kérésének. Vagy lehet, akkor megtörténne az, amit nemrég épp sikerült elkerülnie, ötlött fel benne a rémisztő gondolat.
Maga sem tudta, hogy miért, de felemelte a kezét, és koncentrált, ahogy azt néhány perce is tette. Újonnan felfedezett Materius hatalma nem hagyta cserben, aminek a lány most kifejezetten örült.
A szobát most halvány fény ragyogta be, ugyanis Aitana nem akarta, hogy észrevegyék, hogy ténykedik valamin.
Megkönnyebbülten, egyben meglepetten sóhajtott, mikor észrevett egy wécécsészét az ajtóval átellenes sarokban.
Tehát már ennyire készülhettek az elrablásomra, morogta dühösen a lány, és felállt.
Miközben épp elvégezte a kisdolgát, a kezeire nézett. A szemei elkerekedtek, a szíve pedig őrült iramban kezdett el dobolni a mellkasában.
Nem sokon múlt, hogy hangosan fel ne nevessen.
Ti annyira hülyék vagytok, suttogta maga elé.
Egy Materiust akartok fogva tartani. Nemsokára meglátjuk, ki nevet a végén.