– Holnap tudunk még találkozni? – kérdezte Jessica, és megállt Daniellel a fő lépcsőház előtt, ügyelve arra, hogy ne akadályozzák a fő teremből kiáramló diáksereget.
Daniel bizonytalanul megvonta a vállát.
– Elvileg hét körül indulunk ki a reptérre, ha David nem alszik el, ahogy múltkor. Szóval nem hiszem, hogy meg tudjuk oldani.
– Akkor vigyázz magadra – ölelte át a lány. – Remélem, ti lesztek az elsők.
Daniel elmosolyodott, és viszonozta az ölelést.
– Nem mondom, el tudnám viselni az arany érmet a nyakamban – felelte.
Jessica hátrébb lépett, és felelősségteljes hangon ezt mondta.
– Akkor küzdjetek érte. Az élet egy kihívás, ahol mindig helyt kell állni, ha talpon akarsz maradni. De ezt jól tudod. Még ha esélytelennek is tűnik, soha – nyomta meg az utolsó szót, és mindkét kezét a vállára tette –, nem szabad feladni.
– Így fogunk tenni – válaszolta a fiú. Észre sem vette, de máris csak ketten álltak az egész folyosón. – Szerintem menned kellene – jegyezte meg tétován. – Nem szeretném, ha leszidnának.
– Igaz – bólintott a lány, ám nem mozdult.
Daniel már épp szólni akart, mikor Jessica hátra hajtotta a fejét, és két kezébe fogta a meglepett fiú arcát.
Úgy tűnt, az idő abban a pillanatban megáll számukra, és nem létezik semmi más ezen a világon, csak ők ketten.
Aznap éjszaka lehűlt az időjárás, és enyhén fújt a szél, a fő terem ablaka pedig nyitva volt, akárcsak az ajtó.
A huzat végül az utóbbit csapta be, de olyan hangerővel, hogy a két tinédzser azonnal szétrebbent egy esetleges tanártól tartva.
– Öhm… akkor én megyek is! – mondta jó hangosan Jessica, és olyan gyorsan kezdett el szaladni felfelé, hogy majdnem megbotlott a saját lábában.
Daniel másodpercekig csak állt, és maga elé bámult. Végül emlékeztette magát, hogy lélegezzen.
Majdnem megtörtént!, gondolta hitetlenkedve, és egyben rémülten. Érezte, amint kissé fáradt testét elönti az adrenalin.
Tett egy negyed fordulatot, hogy aztán olyan sebességgel száguldjon le a lépcsőn a hátsó kijárat felé, mintha szándékában állna gyalog utolérni a világ leggyorsabb autóját.
Ahogy így ment, egy hirtelen ötlettől vezérelve elordította magát felhőtlen örömében. Azt se bánta volna, ha mindenkit, aki már alszik, felébreszt a lármázásával.
Ha nem csapja be a huzat az ajtót, akkor lehet, megtapasztalhatta volna először az életben, milyen is csókolózni!, mondogatta magában. Ennek ellenére ezt nem tette szóvá, helyette csak annyit kiabált, hogy: fain az élet! De jó! Menő! Ó!
Mindegy, majd máskor, próbálta lenyugtatni magát.
– Tarzan megérkezett – üdvözölte egy sarkon bekanyarodva Maximus a szakiskola folyosóján, majdnem Danielék osztályterme előtt. – Jó volt a disco? – kérdezte.
– Igen! Csodálatos voltál, haver! – harsogta Daniel, és jó nagyott vágott a mellette álló fiú hátára, aki erre majdnem elejtette a kezében lévő táskát, amiben a laptopja, és a keverőpultja volt.
Maximus, mit sem sejtve, hogy Danielt nem csak az általa tartott buli villanyozza fel, kidüllesztette a mellkasát, és nevetgélve sétáltak vissza a gyermekotthonba.
Mivel Daniel egyáltalán nem érezte fáradtnak magát, ezért leült a gyermekotthonban a számítógépéhez, és max hangerőre tekerve bekapcsolta Laza Oaza-tól a Swing It-t. Ez volt az Electro Music műfajon belül az egyik kedvenc zenéje, amit akkor szokott hallgatni, mikor nagyon jó kedve van.