Kritika: Alkonyat sorozat

Amikor arról mesélek az ismerőseimnek, vagy bárkinek, akivel kapcsolatban szóba kerül az írói nevem, megemlítem, hogy az Edwardot az Alkonyatból vettem.
Miért is? Egész egyszerűen azért, mert tetszett az a név, és azzal a világgal kapcsolatban hallottam először ezt a nevet.
Bizony, hallottam. Be kell vallanom, eddig (hat, hét éve) furcsa mód nem különösebben fordítottam nagy figyelmet az Alkonyat felé, nem úgy néhány napja.
Úgy gondoltam, miért ne, és nem kevesebb, mint három nap alatt kiolvastam mind a négy kötetet, és nem sokkal e bejegyzés írása előtt néztem meg az első filmet.
Hiába, hogy a filmeket kétszer-háromszor láttam már (soha nem önszántamból, egyedül néztem), így azért mégis csak más volt, hogy nagyjából tudtam a könyvnek köszönhetően, hogy mi is történik.
No persze nem egész pontosan, mivel egy könyvből készült filmnek megvan az az apró kellemetlensége, hogy nem ugyanaz van benne.
Ezt a problémát úgy lehetne orvosolni, hogy kiadják a forgatókönyvet, de ez már egy másik téma.

A könyvekről

A kritika, legyen az bármi, nem más, mint egy ember szubjektív véleménye. Ennél fogva lehet az, hogy egy könyvről, filmről néha teljesen eltérő véleményt látunk.
Van, aki nem szereti az Alkonyatot, és van, aki pedig de. Én minden véleménytől függetlenül úgy vagyok vele, hogy alapjába véve Meyer szép kis sztorit pattintott össze.
Lehet egy ötlet sablonos, klisés. Ám hiszek abban, hogy egy személy a saját megismételhetetlenségével képes alkotni a régiből valami újat, ha van hozzá kitartása.
Rövid kulcsszavakkal elmagyarázható a történet (tini, magánakvaló lány, gimi, fiúk, természetfölötti dolgok). De az, ahogy az írónő tálalja mindezt, valami zseniális.
Miközben olvasol, egyszerre azon kapod magad, hogy a kissé rémisztő dolgok ellenére jó lenne, ha te is abba a világba tartoznál, mert minden annyira tökéletes és jó.

Felteszek neked egy kérdést: próbáltad már definiálni azt, hogy egy könyv mitől jó? A filmet azért nem mondom, mert ott a látványvilág magától értetődő. Ha jó munkát végez a CGI-s, az operatőr, a színészek, vagy épp a sminkes, az levesz a lábadról.
De egy könyvre, ami csupán a legkisebb alkotóelemeit nézve betűk halmaza, mitől mondod, hogy: “Hú, ez szuper volt!”
Sokan sokféle választ adhatnak erre, ám az enyém talán más, mint amiket eddig láttál.
Szerintem akkor varázsol el igazán egy történet, ha legalább csak egy egészen kicsi időre is, de sikerül valamelyik kedvenc szereplődnek érezned magad.

Mondanom sem kell, ebben az esetben nálam Edward volt a nyerő. 🙂 Határozott, valahol jó humorú és nem mellesleg jól is néz ki.
Illik hozzá Bella, a kis szende lány, aki a negyedik könyv végére kiderül, hogy tulajdonképp a legjobb mindenkinél.
A képességek ötlete, amelyek a karakterek legfőbb tulajdonságaiból fakadtak, nagyon tetszett.
Például Bellának a védelmező, ragaszkodó tulajdonsága. Hogy a szeretete egy pajzs formájában nyilvánul meg, amivel megvédheti elsődlegesen önmagát, vagy épp a családtagjait.

Sokféle vámpírokkal foglalkozó könyvet olvastam már, de talán ez az, amire azt tudom mondani, hogy nem annyira undorító, csak a lehető legkisebb mértékben.
Egyetlen hátrányát tudnám felhozni a könyvnek sztori szempontjából, a romantikát. A négy kötetben lévő érzelemdömping szerintem több könyvet is kitett volna, azonban minden más jó úgy, ahogy van.
Néha a fordítást nagyon pocséknak éreztem, de ha van türelmed, akkor túl lehet élni.

Némely rajongó (én annyira nem), szeretné, ha a sorozat tovább folytatódna. Amiért ezt nem tartom jó ötletnek, az az egyszerű, de nagyszerű boldog vég.
Hiába, hogy valamennyire furcsáljuk Jacob, és Renesmee kapcsolatát, ami például folytatást érdemelne, szerintem Meyer jól tette, amiért a jövőjüket a mi fantáziánkra bízta.