Daniel Edward Blake

Tőled távol

Hosszú idő telt-múlt, míg nem találkoztunk,
Fájdalmas volt a pillanat, mikor el kellett válnunk.

Addig a percig míg nem láttalak újra,
Eleven lényednek távolodó alakja,
Nézted zokogva hogy tűnök tova a távolba,
Beleégett az elmémbe,
S aludni nem hagyott engem éjjelente.

Csak várj rám, kérlek, oh, én egyetlenem,
Sajnos nem olvasod e sorokat, de hidd el, viszont megteszem.

Sokat gyötrődtem, vajon hol, és mit rontottam el,
Lelkemet mardosó kínok között gondolkodtam szüntelen.
Nem okolhatlak téged,
Hisz mi történt, nem te tetted.

Az igazság,
A bizonyosság,
Érzéseid valódiságáról,
Tegnap nyert értelmet,
Ahogyan éreztem szívedből felém áradó őszinte szeretetedet.

Nem hagylak el soha,
Mi együtt leszünk, ezt bizton tudom, sokaknak ez lesz a csoda.
Rengeteget kell még küzdenünk,
Ha titkok nélkül egymáséi szeretnénk lenni, ezt meg kell tennünk.