Daniel Edward Blake

Maradj velem

Az életben hiába nyúltak felém segítő kezek,
Ellöktem őket, s nem maradt más, mint fájóan keserű könnyek.

Míg rám nem találtál, kétségbeesetten, összetörve,
Másokat látva mégis a remény szikrájával küszködve.

Lelkemben a vihar napfénnyel keveredett,
Akár kagyló sötét tenger mélyén, kemény páncél mögé bújtam,
Megőrjített nyugtalan keserédes múltam,
Bármerre sodort, nem volt, mi megsértse vértem,
Magamban éldegéltem.

Ha mégis, akár egy kósza homokszem, de világomba tévedt,
Őriztem, védtem.
Sajnos veszítettem.

Hát mond el kérlek, te miért maradtál?
Mi az, csodalány, mit tőlem kaptál?
Szeretetre vágysz?
Ismeretlen számomra csodára vársz?

Csak hagyd, hadd szeresselek, súgtad fülembe,
Engedd, hogy helyet kapjak zokogó szívedbe.

Időtlen időkig töprengtem,
Átadjam e magam neked.
Már látom, helyesen tettem,
Mert tudom, hogy velem maradsz, s felkarol óvó, segítő kezed.