Daniel Edward Blake

Változás

Botor módon hittem, te vagy életnek fő nyereménye,
Helyet akartam magamnak lelkednek fényébe.

Kérésem meghallgattad,
S mit akartam, megadtad.

Ám megmutattad, így lettél sajnos múló emlék,
Lényed valódi oldalát,
Fájdalom, mikről szólnak regék,
Széttörte kettejünk világát.

Nem hagytál el, mit tán sugallhatnak-e sorok,
Mégis, sorsunk lett számomra egy végzetes átok.
Mint a jég a tűzzel,
Vagy a sötétség a fénnyel,
Úgy illettünk egymáshoz.

De mit adtam, tettem érted,
Ha baj volt, őriztem lépted,
Mikor féltél, védtelek, fogtam a kezed,
Egy percig sem bánok.

Remélem, hihete még.
Ha eljön az idő, védhetlek, ismét foghatom kezed,
Lehet kék az ég,
Mindig csak veled!

Fénylünk örökké, mint két, soha ki nem hunyó csillag,
Építünk gyönyörű világot,
Hol szegényekből lesz gazdag.
Adok neked gyönyörű virágot,
Az óv majd téged, hogy ne érezz vágyálmot,
Hogy ne úgy láss engem, mint hiú ábrándot.