Az akaratok csatája

– Az meg mi a nyakadban? – kíváncsiskodott Elaine, és közelebb sétált az ágyon hason fekvő Jessicához, aki egészen eddig nyugodtan szörfölgetett az interneten a laptopja segítségével.
Most viszont felkapta a fejét, és az anyukájára nézett.
– Kitől van? – vette szemügyre a nő a nyakláncot. – Nem emlékszem, hogy lett volna esélye Blakenek, hogy odaadja neked.
Persze, mert eddig csak egyszer láttad őt, gondolta Jessica. Akkor pedig a barátjának valóban nem volt érkezése, hogy megtegye, ha ez lett volna a helyzet.
– Nem a tiéd? – kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Lehet, hogy Sharon vette ki az ékszeres dobozodból.
– Ezt most rosszul csináltad – hallotta Daniel hangját a fejében.

– És idehozta volna neked, mire te felveszed – mondta Elaine. – A hazugságodban csak ott a hiba, hogy nekem nem volt ilyen nyakláncom.
Ekkor Sharon szakította félbe az igencsak rossz kimenetelűnek ígérkező beszélgetést, ugyanis Elaine telefonja vidáman csilingelt a kezében.
Jessicának töb se kellett. Amint az anyukája elhagyta a szobáját, amit jelenleg Noahval közösen használtak, felugrott, és gyorsan a fürdőbe sietett, hogy ott aztán magára zárja a vécé helyiség ajtaját.
Csak remélni merte, hogy Elaine, miután végez a telefonálással, nem követi őt oda is, így lehet egy kis nyugta tőle.
Talán jobb lett volna, ha ebédnél veszi észre. Akkor hamarabb túl vannak ezen az egészen, gondolta.
– Mit csináljak? – kérdezte hevesen kalapáló szívvel Daniel-t.
– Szerintem jobb, hogy nem akkor kapott dührohamot, hanem most. Bár én lehet, könnyen mondom. De már semmit. Úgy látszik, ez a nyaklánc többet tud annál, hogy beszélgethetünk általa.
– Láthatatlanná tetted? – lepődött meg Jessica .
– Az én nyakláncomat? Hogyan?
– Oh! Ezt még gyakorolnom kell, hogy mit mutatok meg neked a gondolataimból, és mit nem – jegyezte meg némileg csalódottan Daniel. – Amúgy csak elképzeltem, hogy mi lenne ha…, és úgy lett.
– Mit csinálsz benn ennyi ideig? – kopogtatott be Elaine a vécé ajtaján.
– Hagyjál már! – szólt ki Jessica. – Miért jössz utánam folyton, mint egy kutya?
Néhány másodpercig semmi sem történt.
Jessica már épp azt gondolta, az anyukája kiment, ám váratlanul az ajtó olyan erővel nyílt ki, csaknem orrba vágva a lányt, mintha a zár soha nem is lett volna ott.
– És mi van, ha épp vécézek? – érdeklődött szemtelenül Jessica.
Elaine keze gyorsan mozdult, és teljes erejéből pofon vágta a lányt.
– Hol a nyaklánc? – lépett közelebb a földön fekvő Jessicához, akinek az orrából folyni kezdett a vér, összekenve a ruháját, és a kövezetet. – Hová tetted?
– Gondoskodtam róla, hogy ne akard elvenni tőlem – válaszolta szipogva.
Felemelte a kezét, hogy letörölje az arcára folyt vért, mire Elaine oldalba rúgta.
– Megnéztem, és Sharon tényleg elvette az egyiket – utalt a nyakláncra. – Te pedig lehúztad – pillantott dühösen a vécécsészére.
– Úgy látom, Daniel rosszabb hatással van rád, mint gondoltam. Ide jutottunk, hogy meglopod a saját anyádat is. Te vagy a család szégyene! – fejezte be, és kiviharzott a fürdőből, magára hagyva Jessicát.
– Dehogy volt az övé – morogta a fejében Daniel. – Mosd le az arcod, kérlek.
– Maradj már csendben – válaszolt ingerülten Jessica, és nyögve feltápászkodott.
– Egyébként én is tudom, hogy anya csak hibáztatni akart. Mert neki ez a jó.
Miközben rendbe szedte magát, belepillantott a tükörbe.
Koncentrált, és a nyaklánc az akaratának engedelmeskedve megjelent a nyakában.
Megnyugtatta, hogy érzi az ékszer pihekönnyű súlyát, merthogy ez egyúttal a biztonságot is jelentette Daniel személyében, mégha csak gondolati úton is.
– Áh, nem hiszem, hogy ennyiben kimerülne a tudása – jegyezte meg Daniel. – Gondolj bele. Ha én láthatatlanná tudtam tenni, akkor ezek után mire lehetek még képes általa?
Jessica megfogta a törülközőt, és felszárította vele az arcáról a vizet.
– Na ne! Tudsz irányítani engem? – kérdezte. – Mivel ezt nem akartam.
– Hát, nagyon úgy tűnik – felelte vigyorogva Daniel. – Most próbáld meg te is!
Jessica így is tett. Inkább érezte, mintsem látta, hogy a barátja feláll a székéről, és kinyitja a szobája ablakát.
– Ez tetszik! – ujjongott, kis híján fel is kiáltva az örömtől.
– Nekem is. Na, csak még egyszer kössön beléd az a kis mocsok. Úgy szétverem általad, hogy beledöglik.
Jessica, útban a szobája felé, élesen beszívta a levegőt.
– Ha megpróbálod, engem nem érdekel, mi lesz akkor, de leveszem – fogta meg figyelmeztetően az ékszert. – Nem szeretném bántani a saját anyukámat. Megértetted?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük