– Valamiképp akkor is kapcsolatban kell maradnunk – mondta csak úgy magának, látszólag figyelmenkívül hagyva, hogy rajta kívül még más is van a helyiségben.
Az ajtóban álló mágus bólintott.
– Igazából Danielnek, és Jessicának kell, hogy mindig tudjanak a másikról, bármi is legyen. Minket ez a helyzet tetszik, vagy sem, de kivont az egyenletből. Egyszerűen nincs ránk szükség.
Xienor töprengve zongorázott a levegőben hosszú, vékony ujjaival.
Elrith ismét szólni akart, mikor a másik férfi mindkét kézfején a semmiből megjelent egy-egy nyaklánc.
Az egyiket gyöngyök díszítették, és átlátszó volt, a másik pedig első pillantásra aranynak tűnt, és egy ezüst kereszt lógott rajta.
– Consocio – mormolta Xienor. A nyakékek néhány másodpercre piros fénnyel felizzottak, hogy aztán gyorsan ki is hunyjanak.
Elrith rájuk mutatott, mire azok kígyó módjára siklani kezdtek felé a levegőben.
– Úgy hiszem nem örülnének, ha tudnák, hogy ezeknek a segítségével összekötötted az elméjüket – jegyezte meg csevegő hangon, miután alaposan megvizsgálta a nyakláncokat.
– Ettől függetlenül természetesen a célnak megfelel. Elismerésem a kreativitásodért.
Xienor nemtörődöm módon legyintett a kezével, és kifújta az eddig benntartott levegőt.
– Ha már nálad vannak, akkor akár el is juttathatod hozzájuk.
Az elemimágus a levegőbe dobta az ékszereket, ám azok ahelyett, hogy leestek volna, színes fénycsíkokat hagyva maguk után köddé váltak.