Xienor felkelt a székéből.
– Gyere velem, Elrith. Látogassunk el a könyvtárba. Hátha találunk valamit, ami segíthet nekünk ezzel a démonnal kapcsolatban.

A fiatal mágus bólintott.
– Nyugodtan menj oda, nemsokára én is ott leszek.
– Rendben – egyezett bele a Chaldaei.

Amint elhagyta a szobát, Elrith hátra dőlt, kezeit pedig összekulcsolta a tarkója mögött.
– Ügyes vagy, mester – suttogta maga elé.
– De nem eléggé. Titkolsz valamit. És, amíg nem mondod el, semmiképp nem hozom a tudomásodra, hogy sejtem.
Xienor azzal, hogy látszólag az álarcos férfi kötötte le minden figyelmét, tévútra akarta csalni tanítványát.

Elrith halványan elmosolyodott.
Bizonyára egyszer zavarni fog, hogy átadtad nekem tudásod legjavát.

Arra a pillanatra koncentrált, mikor a nemrég megmentett idős férfi segíteni akart neki.
Látta, ahogy a kard kishíján lemetszi a kezet.
Csakhogy valami nagyon nem volt rendjén. Az a kéz nem véletlen helyezkedett úgy, ahogy, és akkor, amikor. Felismerte a mozdulatot.
El akarta érni, hogy a maszkos megsebezze magát a saját fegyverével.
Mégis, hogyan szándékoztad, ha nincs a birtokodban a mágia?, kérdezte az üres helyiségtől az elemimágus.
Felsóhajtott, végül felállt, hogy Xienor után menjen.
Örülnék, ha mihamarabb megosztanád velem, morogta maga elé Elrith.
Mert nagyon érdekel.