A napokban végre kiolvashattam a magyarul is megjelent Ready Player Two-t.

A RPO-val 2011-ben Cline nagyot robbantott, és hatalmas olvasótábort sikerült kialakítania.
2018-ban egy egész nagy költségvetésű film is készült belőle, ami nekem személy szerint elég nagy csalódás volt a regénnyel szemben.

RPO: röviden a történet

2045-öt írunk, a valóság pedig nem épp az a hely, ahol az ember szívesen élne.
A gimnazista Wade Wats, aki a nagynénjénél él szülők híján, is ugyanazt a kiutat látja belőle, mint mindenki a környezetében.
Vagyis az OASIS-t, a világméretű virtuális utópiát, ahol az ember egy avatáron keresztül szó szerint bármit csinálhat.

Csakhogy egy szép napon James Halliday, aki létrehozta ezt a virtuális teret, sajnos meghal.
Ennek folytán adódik a jogos kérdés: azt a több billió dollárt, ami befolyt neki az OASIS-ből, ki is kapja, mint örökös?
Hát senki! Mármint senki olyan, aki Halliday családjába tartozik, ugyanis az neki nincs.
Így történik az, hogy egy a játékon belüli játék keretében, ahol egy húsvéti tojás (easteregg) megszerzése a cél, a megtaláló kapja Halliday vagyonát, ami egyúttal az OASIS fölötti teljes hatalmat is jelenti.

Ez nem egyszerű feladat, ugyanis annak, aki rá akar bukkanni a tojásra, behatóan ismernie kell Halliday-t, és az általa imádott popkultúrát, amibe minden film, könyv, játék és zene is beletartozik.

Végül nagy nehézségek, és veszélyek árán Wade megnyeri a versenyt, és ő lesz az OASIS új tulajdonosa, plusz egy dollármilliárdos.

Ezek után úgy tűnik, hogy minden jó, happy end. Csakhogy mégsem!

RPT: röviden a történet

A második kötet közvetlen azután veszi fel a fonalat, hogy Wade megnyerte a versenyt.
Kilenc napig be sem lépett az OASIS-ba, ám, mikor mégis, olyan felfedezést tesz, ami pillanatok alatt megváltoztatja az egész világot.
Rátalál Halliday utolsó ajándékára, az úgynevezett ONI-ra (OASIS Neural Interface), ami egy agyi számítógép egy fejpánt formájában.

Alapjába véve az OASIS-hez virtuális valóság eszközökkel, haptikus perifériákkal lehet csatlakozni.
Vagyis ennek megfelelően az OASIS által megteremtett valóság csak virtuális.
Nem úgy akkor, ha valaki felvesz egy ONI-t, és azon a módon lép be a virtuális utópiába.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, felmerült bennem egy ötlet. Miért is ne.
Arra gondoltam, hogy bemásolok nektek egy részletet, hogy ezzel is felcsigázzam a fantáziátokat.

„– Az eszköz, amit a kezedben tartasz, egy OASIS Neurális Interfész, vagyis ONI. Ez a világ első teljesen funkcionális, nem invazív agy-számítógép kezelőfelülete. Lehetővé teszi az OASIS felhasználói számára, hogy láthassák, hallhassák, megszagolhassák, megízlelhessék és megtapogathassák az avatárjuk virtuális környezetét, olyan jelek segítségével, amelyek egyenesen az agykérgükbe jutnak. A fejpánt szenzoros rendszere egyúttal a viselője agyi aktivitását is figyeli és értelmezi, lehetővé téve, hogy az illető pontosan úgy irányítsa az OASIS-avatárját, mint a valódi testét – szimpla gondolatokkal.

– Ez kibaszottul nem lehet igaz! – hallottam meg a saját suttogásomat.

– És ez még messze nem minden – folytatta Halliday, mintha csak meghallott volna. – Az ONI-fejpántot arra is lehet használni, hogy rögzítse a tulajdonosa való világbeli élményeit. Az összes szenzoros ingert, ami az agyba érkezik, képes digitalizálni és eltárolni .oni-fájlként a fejpánthoz rögzített külső adattárolóban. Miután ez a fájl feltöltődik az OASIS-ba, a teljes élményt lejátszhatja, és újra átélheti az, aki rögzítette, vagy bármelyik másik ONI-felhasználó, akivel meg akarja osztani.

Halliday kierőltetett magából egy keskeny mosolyt.

– Más szavakkal, az ONI lehetővé teszi, hogy átéljük mások életének bizonyos pillanatait. Hogy mások szemével lássuk a világot, mások fülével halljuk, mások orrával szagoljuk, mások nyelvével ízleljük meg, és mások bőrén át érezzük. – Halliday határozottan odabiccentett a kamerának. – Az ONI a legfejlettebb kommunikációs eszköz, amit az emberiség valaha is feltalált. És szerintem az utolsó is, amit valaha fel kell majd találnunk.”
Csakhogy ez nem veszélytelen, mint szinte semmi a világon.
Aki tizenkét óránál tovább viseli az ONI-t, az szinaptikustúlterhelés-szindrómát kap, és akár bele is hallhat.
Ezért a tizenkét óra leteltével az ONI automatikusan kijelentkezteti a felhasználókat, akik ezután hagyományos módon csatlakozhatnak az OASIS-hez.

Mikor Wade megmutatja a barátainak az ONI-t, akikkel az előző kötetben megnyerte a versenyt, az nem arat mindenkinél feltétlenül nagy sikert.
Akiknél mégis, azok az ONI-val használják az OASIS-t, sőt. Wadeék elterjesztik az egész világon, így már mindenki képes az elméje segítségével részt venni a játékban.

Adódik a kérdés: és mit eredményez az, ha jóformán az egész világ rá van kötve egy hatalmas játékra?
A válasz: semmi jót.

Ugyanis Halliday létrehozott egy virtuális másolatot önmagáról, amit feltöltött a játékába, mint egy lény, aki az első kötetben közreműködik a tojásvadászatban.
És ez a virtuális Halliday (Anorak) sajnos gonosszá válik. Ami legelőször szerintem abban nyilvánul meg, hogy megakadályozza az emberek számára az OASIS-ből való kilépést, akik az ONI-t viselik.

Ám Wadeék ismét összefognak, és legyőzik Anorakot. Csakhogy ez egy nem egészen várt fordulatot hoz magával.
Megtudják az OASIS megmentői, hogy egy úgynevezett feltámadás rúdjával az emberek, akik ONI-t használtak, képesek DPC (Digital Player Character) formájában örökké jelen lenni az OASIS-ben, ahogy tette azt Anorak is.

Kérdések és válaszok, tanulságok

Mert bár, ahogy Wadeék is mondják, előnyös az ONI, hogy mindent az elménkkel tudunk irányítani.
De mi van a magánélettel, ha arra gondoltok, mikor nőként valaki rögzít az ONI-val egy élményt, amit aztán egy férfi megnéz?
Jónak tűnik, viszont hátrányként megszűnik az olyan fogalom, mint intimitás, magánszféra.

Az pedig a legnagyobb hülyeség, amit csak el lehet képzelni, hogy jóformán alárendeljük az akaratunkat egy mesterséges intelligenciának.
De tetszik, vagy sem, sajnos efelé haladunk, ha megnézitek, hogy ma már egy okosórán, ami a karunkon van, is tudunk Facebookozni.
Plusz az óra még egy csomó mindent tud a testünkről, rólunk, ami amúgy lehet, hogy nem tartozna senkire, főleg nem a világhálón szörfölgető más emberekre.

Szinte biztos vagyok benne, hogy a RPT-ből is lesz film, amire kíváncsi leszek, hogy milyen is. Őszintén remélem, hogy nem fogok csalódni benne.

Végszó

Zárásképp annyit tudnék mondani, hogy Cline most is egy remek könyvet tett le az asztalra.
Egyetlen hátrányt tudnék felhozni ellene, az pedig a rengeteg popkulturális utalás.
Mert bár oké, tudjuk, mint olvasók, hogy Cline szinte enciklopedikus tudással rendelkezik a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek zenéiről, könyveiről, filmjeiről és játékairól, de van az a pont, mikor valamiből sokat kapunk.
Így történt ez ebben a könyvben is.
Egyébként az első kötetnél annyira nem zavart ez az apró kellemetlenség – valószínűnek tartom, hogy azért, mert maga a sztori is rövidebb volt, így kevesebb utalás fért bele.
Ettől függetlenül, még ha tudtam is, hogy vélhetően mi lesz, mikor láttam a neten, hogy a RPO folytatást kap, rendkívül élveztem Wadeék kalandját.

Sokat agyaltam rajta, hogy leírjam-e, de végül úgy határoztam, hogy igen.
Megfordult a fejemben egy harmadik sztorinak a lehetősége, amit továbbírás formájában lehet, hogy el is kezdek, amint végeztem a jelenleg írásban lévő regényemmel.
Úgy láttam, hogy sajnos nem készülhetnek fanfictionök a RPT-ről, ezért lehet, inkább csak a saját szórakoztatásom kedvéért írom majd meg az általam elképzelt folytatást.

Szóval aki egy izgalmas, kalandokban bővelkedő Sci-Fi-t szeretne olvasni, annak csak ajánlani tudom!